Varju Kata

• back

• back

• Home
• BACK

• Sajtó
• back
• Home

• Varju Kata megnyitó
• Varju kata leírás
• Bojár István András
• back
• Home

BOJÁR IVÁN ANDRÁS MŰVÉSZETTÖRTÉNÉSZ- VULKÁN FOLYÓIRAT
Villanások az Istenek földjéről - Varju Kata fotókiallitásaVarju Kata kiállításának címében két fogalom szerepel, amelyek fogódzót adhatnak nem hétköznapi képeinek megértéséhez: a „villanások” és az „istenek földje”.Nézzük az utóbbit: Tibetben járunk, az istenek földjén a képek által. Közelebbről Ladakban, a Himalája India felé eső részén, a Himalája és a Karakorum hegyláncok között, beékelődve India, Pakisztán és Kína közé. Pontosabban Kata járt ott, ő használta a fényképezőgépét azon a helyszínen. Ezt a vidéket Kis-Tibetnek vagy Nyugat-Tibetnek is szokták nevezni. Fővárosa, s a képen megjelenő utcák, terek, sikátorok helyszíne is, a 3600 méter magasságban működő ősi város, Leh. Szélsőséges elhelyezkedése miatt a város viszonylagos nyugalmat és elszigeteltséget élvez, bár kapuit a turizmus ipar kitartóan rázogatja. Szerencséje, hogy magasan fekszik, s hogy évszázadokkal korában rögzült életformája nem kedvez a turizmus instant megoldásokat, kényelmet szerető tömegeinek.A másik fogalom, a villanások. Ezek kapcsán csakhamar a képhez érünk. A vakuvillanással, a pillanatra feltáruló blendén beszakadó fény villanásával, az életünket mind több és több érzékcsaló káprázattal bombázó pillantnyi képhatás villanásaival asszociál. Varju Kata legfontosabb állításához jutunk, melyet magánbeszélgetés során szavakkal, vagy ami a legfontosabb, most kiállított képeivel fogalmaz meg. A különös színvilágú, első ránézésre nehezen értelmezhető képek, negatívok nagyításaival. Amit kapunk, a dolgok visszája. Legalább is, mostanáig így gondolhattuk.Csakhogy közben történt pár fontos dolog a művészet egyik legfiatalabb ágazatában, a még csak 150 éves fotóban. Kata munkáinak megértéséhez muszáj egy kis kitérőt tennünk. Ugyanis ez a változás nemcsak a képet, de egész civilizációnkat átrendezi.A különféle közösségi platformok működési modelljei szerint az emberiség ma már inkább képekkel mesél, képeken keresztül beszél, semmint elvont és sokszorosan összetett üzenetű mondatokkal, ahogy most én. A facebook a valaha még könyveken cseperedett boomerek unalmas és nehézkes platformja. Tele szöveggel, amik gyakran a képernyő felületén is képesek túl lógni, fárasztó scrollozásra, vagy épp a poszt azonnali elhagyására késztetve a korszerűen rohanó infófogyasztót. Ellenben hasít az Insta, ahol a Gutenberg-civilizáció évszázadai után végre megint a kép beszél, és pörög a Tik-Tok is, ami mini filmecskék, soha fel nem fogható rövidségűre vágott mozgóképi szekvenciák elmúlaszthatatlan éhséget keltő villanásai révén ébresztenek ingert, vágyat, vonzást, azonosulást.Ez az érzékileg felfokozott kor már nem ismeri a rettegésnek azt az atavisztikus minőségét, amit a firenzei keresztelőkápolna Coppo di Marcovaldo készítette mozaikképének embereket faló ördögalakja okozott, sem az undort, amit reneszánsz traktátusszerzők írtak le a még a legyeket is megtévesztő valószerűségű Giotto festmények kapcsán. Azokat a képeket a néző tetszőleges ideig pásztázta a szemével, mindig újra és újraélte a kép keltette erős ingert, s elfogta a szorongó félelem valahányszor a pokol ördögére nézett. Lényeg, hogy maga döntött, hogy a hatás mennyi ideig tart, s ő élesztette újra, ha képfaló szenvedélye ismét a szorongás átélésére sarkalta. A fantáziája dolgozott, nem a kép gyarmatosította a befogadó elmét. Ennek a fajta képnek, a lenini és goebbelsi propagandakép használat után, pár évtizede vége. Amit viszont most élünk, már a nagybetűs KÉP halála. Ahogy szöveget, úgy képet sem olvas, ért, értelmez senki, a képeket esszük, habzsoljuk, csócsáljuk és természetesen a folyamat végén haszontalan és megvetendő végtermék formájában eltávolítjuk magunkból. Elfelejtjük. Egy újabb villanás, újabb inger elfelejteti velünk.Az elején említett időközben lezajlott pár fontos dolog közé tartozik tehát a kép természetének radikális megváltozása is. Az, hogy nemcsak időbeli, de felületi hatásai is mesterséges befolyásolás, formálás és gyakran megtévesztő célzatú átalakítás alá esik. Azt hisszük látunk valamit, de egész biztosan nem azt látjuk, ami a szemünk elé kerül, hanem a valaki és valakik manipulációs szándékának végtermékét. Legyen szó kereskedelmi reklámról, politikai propagandáról, vagy úgynevezett művészetről, vagyis műpiaci termékről, amely minden elemében igyekszik megfelelni a jól értékesíthető műtárgyakkal kapcsolatos elvárásoknak. S mindezt nem ecsettel többé, nem is az emberi fantázia, hanem algoritmusok által. Legfrissebben pedig a mesterséges intelligencia révén kinyitott végtelennek tetsző lehetőségek felhasználásával.Ugyanakkor annak, hogy gyakorlatilag lehetetlen mentesülnünk a képi manipulációk csillámos ragyogása alól, valami mélyen nyugvó belső emberi lényeg mégis mindvégig éberen figyel. Ez az, amivel Kata dolgozik. Bármikor előállíthatok mondjuk egy képet, amin én szerepelek New Yorkban a Times Squere sarkán, amint balomon Madonnával, jobbomon a már rég nem élő Elvis Presley-vel koccintunk az új évre, s közben a kezemben tartott telefon kamerájába nevetünk. Szenzációs esemény élő és holt sztárokkal időzni, nemigaz? S egyben a legtriviálisabb, leginkább közhelyes, semmitmondóbb is. Nincs nap ma már, hogy életünkbe be ne törne egy vagy több hasonló üres és értéktelen szenzáció. A képi ingerek hatása az égre tör, s minél erőteljesebb, minél inkább a képzelet határátlépésének műve, annál üresebb, talmibb, tartalmatlanabb. Az így keletkező üresség a valóság, a hitelesség hiányából ered és akárcsak a pornó, csömört, undort, sisvárságot, bút hagy maga után.Mit tehet a kép – teszi fel a kérdést most látható sorozatában Kata, a trivialitás szélsőségéig feszülő, a szavakat, a mondatokat, a nyelvi közlést leváltó, elképesztő mértékű és agresszivitású képdömping pornográf korában? Mit tehet egy képalkotó az új képkorszak hajnalán? Miképpen maradhat az ő mondása igaz? Képe miként őrizheti meg a képszerűség lényegét?Kép és kép között nagyon fontos különbségek lehetnek, s e különbségek tétje nem kisebb, mint élet és élet közötti különbségé. Képzeljünk el egy bőségszarúból a levegőbe dús csillagporként kiszórt kutyaeledelt, amelyért egy gyönyörű szőrű kutya boldog arccal szinte az égre ugrik, hogy elkapja, s a következő pillanatban máris virágokkal beborított réten szalad, ugrik, mutatja a finom falatoktól nyert határtalan életörömét. Látjuk ezt a képet? Naponta ezer ilyet dobnak fel az internet reklámok, közölnek a tévécsatornák, etc. És képzeljünk el egy hegygerincet, amely fölött valamennyi gravitációs tapasztalatunknak ellentmondva egymás mellé fűzött apró színes zászlók lógnak az ég felé. Az egyik minden eszközzel elkápráztatni akar bennünket, valószerűvé tenni a lehetetlent, a másik, bár egyetlen mozzanata sem igaz, az eddig ismert képalkotás mechanikus és realisztikus követelményrendszere szerint, sőt, a látott motívumok is kétségeket ébresztők, valósága, igazsága és hitelessége felől mégsem hagy kétséget. És ez a végtelenül megnyugtató. Ahogy a hely is, ahol Kata járt, meg ahol Kata él. Ezt csak a kép és kép, valamint az élet és élet közötti különbségek megkerülhetetlen fontossága miatt említem újra. Van hát az emberben, minden illúziócsalási kísérlet, szenzációvágy, a realitásunk keretei közül kitörni vágyó szomorúan kicsinyes extázis-igény ellenére valami mély és alapvető ragaszkodás a hiteleshez. Az igazhoz.Kata most ezzel játszik. Képeinek témája, az istenek földje, vagyis az igazság terrénuma. A hely, ahol még talán fizikai értelemben is megélhető az archaikus ember létezése, egyben az a hely, ahol az állítás, a képi állítás mögött nincs semmi manipulatív szándék, befolyásolási kísérlet. Valahány ilyen gesztus ugyanis a képet és annak szemlélőjét a képalkotó hatalmi viszonyrendszerébe vonná. Az ilyen képalkotó elsődleges szándéka a néző leigázása, hatalmi alárendelése lenne. Kata azonban az eredendően emberit, mint a mesterséges intelligencia képdömpingje közepette parányi szigetre visszaszoruló igazságot mutatja fel. A kiszolgáltatottat, a sérülékenyt, vagyis a valódit, ami az embert emberré teszi. És az egyetlen minőséget, ami sérülékenységének ellentételezése lehet: a szabadságát.Kifordult a világ. Kézenfekvő válasza erre Katának, hogy a valóság terepén akkor marad igaz és hiteles, ha a képet negatívban hagyja. A pozitív kép ma már a manipulációs szándékon kívül semmit nem mutat meg a valóságból, hisz belső igazsága régen elveszett. Ami a hiteles közlés lényege, igazsága, - képviselik most Kata képei, - azt a felszíni realitás felől visszafordított mélységben lelhetni meg.És a képek strukturáltságában, szerkezeteiben. Kata, akarva – nem akarva, a huszadik század vizuális forradalmának leleményeit élteti tovább, munkái hol Bálint Endre kollázsait, hol Ország Lili pászka-képeit, hol Max Ernst frottázsait hívják elő. Festményeket, hisz a negatív révén választott képi absztrakció, mint a még megőrizhető igazság befogható terepe, ebből a vizuális nyelvből származik. S nem csekély bravúr ez. Elsajátítani és anyanyelvként használni egy képi nyelvet, amin még igaz állítás egyáltalán kimondható.Kata húszegynéhány éve már egyszer bejárta ezt a tájat. Most azzal a céllal utazott oda, hogy egykori képeinek helyszínét felkeresve elkészíti a jelenkor fotóit ugyanazokról a látószögekről. Ám nagyon hamar elengedte ezt a tervet. Odafönt, az istenek földjén ugyanis fölismerte, hogy nemcsak a világ mutat némileg más orcát a pár évtizeddel ezelőttihez képest, de ő maga is más lett. Az elsőre frappáns ötlet hamar kiürült az összevethetőség „jé, de érdekes” hatásában, az akkori pontos és esztétikus látványrögzítés szempontjából nem az idő, hanem a lét minőségének átalakulása a valódi különbségtétel. És azt nem a látvány transzformációja meséli el. Az ő személyes belső létezésének átalakulása és azé is, amit hagyományosan fotóval rögzíthetünk a képcsalások általánossá válásának idején. A kép ma más, mint akkor volt. Mármint a belső logikával, igazsággal és renddel, vagy épp rendetlenséggel bíró autonóm KÉP. Az egyetlen lehetséges kép, amit előállítani ma még érdemes.Hogy egy kicsit jobban értsük Kata képeit, találkozását az istenek földjével, engedjétek meg, hogy felolvassam Szabó Lőrinc versét, melyre ő hívta fel a figyelmemet.Szabó Lőrinc: Dsuang Dszi álmaKétezer évvel ezelőtt Dsuang Dszi,
a mester, egy lepkére mutatott.
– Álmomban – mondta, – ez a lepke voltam
és most egy kicsit zavarban vagyok.– Lepke, – mesélte, – igen, lepke voltam,
s a lepke vigan táncolt a napon,
és nem is sejtette, hogy ő Dsuang Dszi…
És felébredtem… És most nem tudom,most nem tudom, – folytatta eltünődve, –
mi az igazság, melyik lehetek:
hogy Dsuang Dszi álmodta-e a lepkét
vagy a lepke álmodik engemet? –Én jót nevettem: – Ne tréfálj, Dsuang Dszi!
Ki volnál? Te vagy: Dsuang Dszi! Te hát! –
Ő mosolygott: – Az álombeli lepke
épp így hitte a maga igazát! –Ő mosolygott, én vállat vontam. Aztán
valami mégis megborzongatott,
kétezer évig töprengtem azóta,
de egyre bizonytalanabb vagyok,és most már azt hiszem, hogy nincs igazság,
már azt, hogy minden kép és költemény,
azt, hogy Dsuang Dszi álmodja a lepkét,
a lepke őt és mindhármunkat én.Elhangzott a Szentgyörgyhegyen, 2025 augusztus 9-én

• back
• Home

VARJU KATA
Villanások az Istenek földjéről megnyitóLeginkább a szabad asszociáció híve vagyok, még képcímeket sem szeretek adni.
Most mégis kicsit mesélnék kicsit arról, hogy hogyan alakult ez az anyag.
23 év után tértem vissza Ladakhba.
(Tibet Indiához csatolt része)
Azzal a szándékkal indultam, hogy megkeresek régi helyeket és megismétlek régi képeket. Érdekes kiindulási pontnak tűnt, de rá kellett jönnöm, hogy nem lehet kétszer ugyanazt felfedezni, ugyanazt megfogalmazni pedig unalmas lett volna.
Az első alkalommal, fiatal fotósként még nagyon aktívan jelen volt az antropológus énem, fotográfusként pedig arra törekedtem, hogy mesélő, hibátlan képeket készítsek.
Ladakh számomra akkor is és most is olyan varázsvilág, mint az Alíz csodaországban, vagy Narnia világa.
Sok mesés és hiheteltlen helyen jártam már, de ez valahogy tényleg olyan, mintha egy ajtón belépve, hirtelen találnánk magunkat egy egészen szürreális helyen, ahol mégis minden természetes.
Ezért végül úgy döntöttem, most inkább ezt az érzést szeretném elmesélni.
Azt a komfortos bűvöletet, amit ez a hely jelent nekem.
Renélem sikerült!
Mindenképpen valami olyan megoldást szerettem volna, ami erősen kapcsolodik a hagyomanyos fotográfiához. Valami olyat, ami utal arra, hogy az igazi fotográfia mögött mindig ott az ember és ez számit igazán. Így esett a valaszásom arra, hogy a képek negatívjait fogom megmutatni.
Egy fotográfus, aki az analóg korszakban szocializálodott, annak egy negatív mindig kapcsolódni fog a fényképezés világához. A sok laborban töltött óra, a varázslat a sötétben egy kép születésenek szerves része volt.
Ami másnak furcsa, az a mi szemünknek teljesen normális. Egy fotós látja a negatívban a pozitívat és a valóságban is a negatív képet. Nekünk ez egy és ugyanaz, a két végletben ugyanúgy ott van minden. Fény és árnyék játéka ez, a világosság és a sötétség Ladakhban pedig szélsősegesen jelenik meg. Ahogy a két ellenpólus egyensúlya is jellemző a régióra sok más szempontból is.
Világos, vagy sötét? Fehér, vagy fekete? Attól függ, hogy honnan nézzük.
Jó szórakozást!

• back
• Home

VARJU KATA
Villanások az Istenek földjéről - leirásLeh nehéz hely.
3500 méteren fekszik, 68 százalékos az oxigénszint, áprilisban 30 százalékos a páratartalom, minden meredek és nagy a por. Sivatagi klíma, nappal perzsel a nap, este hirtelen jön a hideg. A test fáradt, a tüdő küzd, a szív maratont fut, kapar a torok, kiszárad az utolsó sejt is és mindenki szipog.
Vannak, akik köpködnek is, mégis valahogy tisztaság van. A földes utcáknak is van előnye, az ilyesfajta szennyeződést gyorsan a természetbe tapossák a léptek - ami aztán teszi a dolgát.
Leh varázslat is egyben. Olyan, amit nem lehet egyből felfogni, csak beszippant a bűvölete. Hirtelen egy másik univerzumba csöppen az ember, ahol semmi sem racionális, mégis minden jó ahogy van. Középkort idéző sikátorokban természetesen csellengeni valahogy egyszerre harmonikus és nyilvánvaló ott.
Nincs idő, csak az örök jelen.
Ugyanakkor annyira élő és emberi, hogy már természetellenes, ámulatbaejtő és megkapó.
A környezet olyan, mint egy tökéletes díszlet. Az égbe épült ezeréves palota és az örökhavas hegyek adják a hátteret. Előttük sztupák és kolostorok diszelegnek és imazászlók lengik be az eget.
Az éjszaka a kutyáké, akik nappalra. elcsendesednek.
Hajnalban néma csend, semmi sem rezzen.
Reggel felsöpörtetnek az udvarok.
És délelőtt elindul a forgatag.
Emberek jönnek, mennek, folyton szóba elegyednek, intézkednek, nevetnek, énekelnek. Mozgásban van minden, mígnem este kigyúlnak a gyertyák a hentesnél, amíg eladja az utolsó adagokat.
A teás utcában is beteszik a száz éves deszka ajtókat és a pékinasok sem futkároznak már kezükben lepényekkel.
Napközben mindez végeérhetetlennek tűnik.
Véletlenül sem kerül senki rossz oldalról egy szupát, forognak az imamalmok szüntelen, ima van a földön szilárdan fekvő köveken és az éterbe lebegő zászlókon is.
Káosz van és mégis békés rend.
Mantrák mormolódnak, imák dúdoltatnak, malák döccennek tovább.
Közben mosoly van és derű. Kapcsolódás minden pillanatban, mintha csak egy hatalmas organizmus lenne az egész. Ez mindennél fontosabb.
És te hirtelen a része leszel. Befogad azonnal. Mosolygó szemek üdvözölnek, ölelő biccentések tartanak.
Őszinte, szerető öröm csillan az ismeretlen szemekben, csak mert létezel.
Leh nehéz hely és legalább ugyanannyira csodálatos.

• back
• home